VÉLEM.ÉN.(Y): A podcast és az ortodoxia

VÉLEM.ÉN.(Y): Arról, hogy a világ körbe-körbe jár, az embert vonzza a különleges, mindig egyedi akar lenni, míg végül nagyon nem az lesz. 

Forrás: Geralt, Pixabay

Két egymástól látszólag teljesen független jelenség ragadta meg az elmúlt napokban a figyelmemet. 

  1. Olvastam egy interjút egy fiatal finn nővel, aki nyugalmat talált az ortodox egyházban.                
  2. Az internetet elárasztja az a sok-sok hirdetés és bejegyzés, amelyekben arra akarnak rábeszélni, hogy hallgassak podcastot (hisz mostanában ez a trendi, mindenki podcastot csinál, nemcsak a 40 felettiek, sőt; és egyébként tényleg van köztük szép számmal érdekes és értékes).

A fent említett finn hölgy a Helsingin Sanomatnak mesélt arról, hogy mennyire vonzó számára az ortodox egyház szertartása, a régiség, a hagyomány, a csend, a nyugalom, az ódon épület. Tetszik neki, hogy itt nincs se hangos zene, se szintetizátor és nem bőg az elektromos gitár. 

Holott az úgynevezett új vallási közösségek, egyházak (amelyek most már nem is annyira újak) épp ezzel a korábbitól eltérő zenei stílussal (is) váltak vonzóvá abban az időben, amikor ez még nagy újdonságnak, nagy furcsaságnak, már-már lázadásnak és szentségtörésnek tűnt. Mígnem (némi háborgás és ellenállás után) az ősi, történelmi felekezetek is szinte kivétel nélkül beengedték a falaik közé a modern zenét, és most épp ez kezd megszokottá válni, s ezzel együtt már nem túl érdekessé, nem túl egyedivé, nem túl vonzóvá.

Lehet, hogy jön egy fordulat, amikor először csak néhányan, majd egyre többen, végül tömegesen kezdenek visszatérni a hívők a klasszikus formákhoz és liturgiákhoz, míg ismét az válik hétköznapivá?

Hasonlóan furcsa jelenség számomra a podcast megjelenése és népszerűsége is. Mert valahogy ez a műfaj leginkább a rádiózás őskorát juttatja eszembe. Amikor a rádiókban még nem a zene dominált, hanem a beszéd, a beszélgetés. Aztán jött a tévé, majd az internet.

Most pedig minden csupa vizualitás, bármit megnézhetünk, akár élőben, akár átszerkesztve, photoshopolva vagy no-make-up az arcunkba vágva a leplezetlen valóságot.

És pont ekkor elkezdünk hallgatni, kép nélkül (podcastot). 

Vagy csak addig igazán vonzó valami, amíg kevés van belőle? Utána épp az ellenkezője válik kívánatossá? És ezt az egyedit és különlegest addig-addig hajszoljuk, míg szép lassan mindannyian meg is találjuk, s mire körülnézünk, azon kapjuk magunkat, hogy már megint pont ugyanolyanok vagyunk, mint a többiek. És így körbe-körbe, amíg világ a világ?

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s