Finnországban immár 35 éve (azaz 1984 óta), míg Magyarországon 1997-től tiltják törvény által is a fizikai bántalmazás alkalmazását a gyermeknevelésben. Sőt hazánkban igazán csak 2005-ben lett egy félmondatnyi törvénymódosítás által ténylegesen és egyértelműen kimondva: a testi fenyítés semmilyen formája sem elfogadható a gyermekekkel szemben. (Svédországban 1979-ben született törvény a gyermekek testi bántalmazásának tiltására.)
A finn Yle 2018-ban foglalkozott részletesen a testi fenyítés és a fizikai erőszak a gyermeknevelésben témájával. A lap által megszólaltatott szakértők egy felmérés tanulságait elemezve érdekes ellentmondásra hívták fel az olvasók figyelmét: a szülők talán nem is tudják, mi számít fizikai erőszaknak a gyermeknevelésben, ugyanis míg több mint 80%-uk határozottan ellenzi a testi fenyítést, addig közel harmaduk mégis rendszeresen visszaél az erejével vagy egyéb módon bántalmaz.
Mindez azzal magyarázható Sauli Hyvärinen, finn gyermekvédelmi szakértő szerint, hogy a jelenleg szülőstátuszban lévő felnőttnemzedék tagjainak jelentős részét gyermekkorában verték vagy a testi-lelki bántalmazás egyéb eszközeivel nevelték. A tanult minta pedig nehezen leküzdhető, ránk ragad és nem ereszt. Vannak, akik annak ellenére alkalmazzák a fizikai fenyítést, hogy elvben nem helyeslik, ugyanakkor azt gondolják, egy kis fenékre csapás, egy kis meglegyintés, egy kis szorongatás vagy egy kis rángatás még belefér. Nem tudják, nem értik, hogy ezek is a bántalmazás kategóriájába tartozó cselekedetek.
Az elmúlt évszázadokban a testi fenyítés a családokban úgymond természetes jelenségnek számított. Generációk nőttek fel úgy, hogy a fizikai bántalmazás a szülők kötelessége, a gyermeklét szükséges velejárója volt. A mai felnőtt-társadalom jelentős része is kisebb vagy nagyobb mértékben ebben szocializálódott, hiszen még néhány évtizede is természetes volt, hogy otthon oda-oda csaptak, az iskolákban is elcsattant egy-két pofon, kezdetben nyíltan, később félrehúzódva, elbújva, diszkrétebben.
Egy olyan társadalomban, ahol a gyermekek jelentős részét ütéssel vagy üvöltéssel vagy szóbeli bántalmazással tartják kordában a családban és az otthonokon kívül, a szép szó furcsán hangozhat, gyanús, zavart keltő, esetleg a gyengeség, az alkalmatlanság jele lehet a harcias, agresszív többség, akár abszurd módon az ,,erővel” szocializált gyermeksereg szemében is. A poroszos rendhez, fegyelemhez és az önálló akaratot nem díjazó diktatúrákhoz ,,szoktatott” nemzetek pedig alapból lépéshátrányban vannak, még ha meg is van a társadalmi szándék a változni, változtatni akaráshoz. A szerzett sérülések ugyanis nyolc napon túl gyógyulnak, és nem maguktól; szakszerű, hosszan tartó ápolásra, gondoskodásra van szükség a gyógyuláshoz.
Bár nem tudjuk pontosan, mi is történik az otthonokban a négy fal között, Magyarországon minden bizonnyal ma sem túl rózsás a helyzet. A statisztikák mögötti valóság még riasztóbb lehet, mint gondolnánk. Mindenesetre, amíg szinte naponta hallhatjuk, büszkén hirdetik szüleikről és magukról sokan azt, milyen jó, hogy pofonokat adtak és kaptak, és ez mennyire elősegítette ez Emberré Válásukat, addig elmondható: a nagy generációs szembenézés még nem történt meg. A rendszerváltás ,,pofonügyben” még várat magára.
Hogy még nem történt meg a szemléletváltás a fizikai bántalmazás terén, az is bizonyítja, hogy a 90-es évek végéig rutinosan pofozkodó szülőnemzedékek soha sem bánták meg, utólag sem, hogy így élték boldog családi életüket. Az ő gyermekeik egy része ma is helyesnek véli mindezt, utólag sem kérdőjelezi meg a szülei nevelési módszereinek helyességét. Ezen pedig nem is lehet csodálkozni. A példa ragadós.
Nehéz kiszállni ,,az engem is vertek, mégis rendes ember lett belőlem”, meg a ,,nevelni is kell azt a gyereket (értsd fenyíteni), mert léhűtő, mihaszna, iskola- és munkakerülő, értéktelen senkiházi, elkényeztetett, nárcisztikus egoista lesz belőle” mókuskerékből. Nem véletlenül ezt sulykolják még mindig jó néhányan. Mert nehéz bevallaniuk és kimondaniuk: nem, nem volt oké, hogy verte őket az apjuk. Nem, nem volt oké, hogy megszállottan üvöltözött az anyjuk. Nem, nem volt oké, hogy rettegtek a suliban a piás, verekedős tanároktól. Nem, nem volt oké, hogy menetrendszerűen lendül a kar, behúz a nyak, libben a haj. És nem, nem oké, hogy a hangoskodó verekedők még mindig bátran hangoztathatják, hogy ők jobban csinálták, mert akkor nagyobb rend volt az otthonokban, az iskolákban, mindennap három fogást került az asztalra, karriert és házat építettek, gyereket neveltek, többet is, mint manapság divat, miközben minden tiszta volt, sőt csillogott. Most meg, ugye, se csillogás, se fegyelmezés nincsen, meg már ütni sem lehet azokat a neveletlen kölköket, mert a törvény már ezt sem engedi meg, mivé fajul így ez a világ, ajjajaj…
Tényleg vannak, akik szerint a testi fenyítés indokolt volt (és ma is az), és akik úgy gondolják, régen is csupa erkölcsi nagyság élt ezzel a nagyszerű, emberjobbító eszközzel, hogy magához emelje az enélkül a morális mélységbe zuhanó gyermeklelkeket. És hiszik, hogy annak köszönhetően, hogy olyan csuda fegyelmezetten, nem belülről fakadó nyugalomban ücsörgött a nép az iskolapadban, urambocsá’ az otthonokban, jobb emberekké lettek, különbbé váltak.
A bűntudatkeltés, a félelem nagyon erős nyomokat hagy(hat)ott a ma már felnőtté vált egykori gyermekekben. Nemcsak azok traumatizálódtak, akiket indulatosan ütöttek-vertek, hanem azok is, akiket valamilyen morális céllal terelgettek a szebb jövő felé a testi fenyítés különböző formáival. A nem indulatból, hanem hideg fejjel, szándékos elméleti-erkölcsi magyarázattal, esetleg valamilyen ideológiai meggyőződésből vert gyermekek egy része felnőtté válva hiába gondolja azt, nem jó verve lenni, folyton attól fél, ha nem üt, ha nem ,,keménykedik”, ha nem statuál példát, ha nem tör keményen és céltudatosan akaratot, akkor rosszat tesz, árt a gyermekeinek. Mondván kell a nevelés is, meg a szigor is. Ezt tanulták, így hallották. Hiszen őket is ütötték, a rendre, a fegyelemre szoktatták, és lám, micsoda tisztességes ember lett belőlük.
Vannak, akik némi lelkiismeret-furdalással vagy anélkül időnként önuralmunkat vesztve oda-oda csapnak (csak egy kis koki, nyakleves, fricska, frász stb., van rá szakszó bőven). Megteszik, mert ők is ezt tanulták, velük is ezt tették. Szinte rutinosan lendül a karjuk a kritikus helyzetekben, mert még soha sem szembesültek azzal, hogy ez nincs rendben, és lehet másképp is. Nehezen hiszik el, hogy lehet rendes ember abból a gyerekből, aki verés nélkül éli túl a gyermekkorát. A lelki bántalmazás pedig még beszédtémaként sem általános, holott sejthetően lenne miből meríteni.
Lehet, hogy épp az tette a 90-es évek után felnövő gyermekek életét nehézzé, hogy a szüleik csak félig-meddig szakítottak a megörökölt nevelési elvekkel: talán mást akartak, de nem ment nekik igazán. A beléjük nevelt régi panelek és a bűntudat miatt teljesen következetlenül inogtak ide-oda, vertek és simogattak egyszerre. És most ez kettősségben felnőtt, egykori zilált gyerekcsapat próbál gyereket nevelni, valódi meggyőződés nélkül, miközben az előző szülőgenerációk néhány roppant öntudatos és magabiztos tagja még mindig ostorozza, okítja és kontrollálni szeretné őket.
És persze ott vannak azok is, akik annyira igyekeznek mások lenni, jól bánni a gyermekeikkel, hogy folyamatosan frusztrálják magukat, és ha a hangerejük a halk szintet meghaladja, ha csak gondolatban vétenek, már rögtön aggódni kezdenek, hogy mekkora lelki kárt okoztak, s vajon visszafordítható-e még ez a káros hatás. Szélsőségesebb esetben a türelmüket sem merik elveszíteni. Szüntelenül analizálják önmagukat és a körülöttük élőket, átvilágítják a múltat, a jelent és a jövőt. A felszabadultság érzése és az öröm ritka vendég náluk.
A finn gyermekvédelmi szakértő szerint gyakran az okozza a legfőbb gondot, hogy a szülők (általában az anyák) magukra maradnak a gyermekek gondozásában. Sokszor a fáradtság, a társas magány és a tapasztalatlanság okoz olyan nagy mértékű és egyre fokozódó frusztráltságot és kétségbeesést, hogy ilyenkor muszáj segítséget, megerősítést kérniük, ha máshonnan nem lehetséges, akár külső szakemberhez érdemes fordulniuk.
Hogyan és mikor válhat valóra egy radikális és általános érvényű szemléletváltás a gyermekekkel való bánásmódban? Vagy talán nem is létezik, pusztán illúzió az a fajta váltás, amely átmenet nélkül hátat tud fordítani a múlt bevett gyakorlatának? Ritka a szívbéli pálfordulás, és az is csak az egyének szintjén és nem pedig tömegesen, társadalmi méretekben történik. Mert igenis vannak átmeneti korszakok. (Sőt mindegyik korszak részben átmeneti, és van, ami kimondottan az: tömény eklektika.) Úgy tűnik, még mindig újabb és újabb generációknak kell felnőniük ahhoz, hogy az, ami most még mindig sokaknak természetes, többé ne legyen az.
Amíg nem tudatosodik egy felnőttben, hogy mi is az a fizikai és lelki bántalmazás, amíg nem ismeri fel, hogy vele esetleg megtörtént-e ez, vagy ő maga alkalmazza-e, amíg nem határolódik el ettől teljesen, addig ő is viszi tovább és adja át a régi tradíciót és annak következményeit. Az elhatárolódás nem megy mindenkinek könnyen, hiszen ez talán egy komoly belső konfliktus megélését és feldolgozását várja el a közben felnőtté, esetleg szülővé vált egykori gyermektől. Fel kell ismernie, mik voltak azok a pontok, amikor a szülei, a nevelői, a körülötte lévő felnőttek akarva vagy akaratlan, egy régi mintát ösztönösen követve, tehetetlenség érzésből, indulattól vezérelve vagy épp szándékosan és felelőtlenül visszaéltek a hatalmukkal.
A változás elkezdődött. Recsegve, ropogva, morogva, dohogva.
A generációk most is egymásnak adják át a nevelési elveket, ki ezt kap, ki azt. Hogy ki mit vesz át, és mit fogad el, mi az, amit szeretne vagy nem szeretne továbbadni, döntés kérdése (is). Mindannyiunk személyes feladata és felelőssége, hogy mit kezdünk ezzel az örökséggel. Tudunk változtatni. Persze csak akkor, ha van józan eszünk, önálló véleményünk és szabad akaratunk. A bántalmazás általában épp ezektől foszt meg, alattomosan.
maFINN 