Van az a pont, amikor a csokoládé már nem öröm, hanem megoldandó probléma. Amikor a bőség elveszi a vágyat, és az ember azon kapja magát, hogy egy hatalmas csokizsák fölött állva világmegváltó lendület nélkül keresi a megoldást.
A karácsony elmúlt. Beléptünk az új esztendőbe. Már azt is kezdjük bevallani, hogy idén sem lett egy csapásra újjá minden december 31-ről január elsejére virradóra. A decemberi varázslat a januárból visszatekintve távolinak látszik, a díszek már nem tűnnek olyan fényesnek, de csüggedésre semmi ok…
… mert bekövetkezett az, ami év közben többnyire elképzelhetetlen: annyi csokoládé gyűlt össze otthon, hogy elvesztettem az érdeklődésemet irántuk, mint a svéd gyermekversben a kisgyerek, aki addig gyűjtötte a bélyeget, amíg egyszer csak nem kapott egy egész kilót ajándékba – és akkor abbahagyta a gyűjtést.
Siv Widerberg
BÉLYEG
Bélyeget gyűjtöttem.
Papa hozott egyszer egy kilót.
Azóta nem gyűjtök bélyeget.
Így év vége felé az édességek látványa inkább taszít, mint sem vonzó lenne a számomra. Decemberben már a Mikulás-naptól kezdődően édességcunami árasztott el bennünket. Olyan sok finomság halmozódott fel, hogy jelenleg is – többek között – egy hatalmas zsákban várják sorsuk beteljesedését.
Az ilyen kegyelmi pillanatokban képes lennék támogatni, hogy tiltsák be az édességeket, hiszen akkor könnyebb lenne tartani magunkat az egészséges táplálkozás alapelveihez, mert be kell vallanom, mégis csak veszélyeztetett állapot egy ilyen túlcsordult csokizsák társaságában jönni-menni mindennap. Félő ugyanis, hogy előbb vagy utóbb vonzóvá válik az, amit most könnyedén elutasítok.
Mit csináljunk ezzel a sok édességgel?
Faljuk fel gyorsan, és legyünk túl hamar ezen a rossz, egészségtelen táplálkozási korszakon? Önfelmentés.
Szép lassan, beosztva megegyük? Nehezen megvalósítható, gyönyörű elmélet.
Elajándékozzuk? Azaz mérgezzünk vele másokat… Erkölcsi dilemma.
Kidobjuk, megsemmisítsük, hogy ezáltal ne csak a saját családomat, hanem másokat is megmentsek a cukor káros hatásaitól? Apokaliptikus megoldás.
És jutott eszembe számtalan, szebbnél szebb gondolat, mígnem szembe jött velem egy finn újságcikk…
A Helsingin Sanomat-cikk egy 7 éves kisgyermek kérdésére született válaszul a Turkui Egyetem élelmiszerfejlesztési professzorának tollából. Létezik ugyanis egy olyan rovatuk, ahol a gyerekek legfurcsább, legkülönlegesebb vagy akár legbanálisabbnak tűnő kérdésére is tudósok, szakemberek adnak érthető, rövid, de alapos választ. Mert nincs rossz kérdés.
Erről eszembe jutott a néhai Simon tanár bácsi, akinél az általános iskolában fizikaórákon időnként megtehettük, hogy névtelenül bármilyen kérdést feltehettünk tudományos témákban, ő pedig mindegyikre próbált válaszolni. Arra nem emlékszem, hogy a válaszok mik és milyenek voltak. Ezek szerint már az is pozitív élményként maradt meg bennem, hogy egyáltalán lehetett kérdezni, mert ezt a fajta szabadságérzés nem mindig lengte be a fizikaórákat.
De térjünk vissza a csokikhoz és a finn újságcikkhez!
A hétéves Kaaro Kotiranta arra volt kíváncsi, mi történne a csokival, ha 100 évig érintetlenül hagynánk.
A válasz pedig nemcsak tudományos, hanem kreativitásra sarkalló. Rám legalábbis ilyen hatással volt/van. (A csokikra nézve pedig több mint veszélyes ihletforrás!)
Anu Hopia professzor is ellenállhatatlan jelzővel illette válaszában a csokoládét, ám elismerte, hogy ennek ellenére vannak olyan csokik, amik már több, mint 100 évesek. Történt ugyanis, hogy 1900-ban Viktória királynő a búrháborúban harcoló brit katonáknak csokit ajándékozott, és ezek közül (hogy, hogy nem) néhány megmaradt mind a mai napig.
Na, és milyen állapotban leledzenek ezek az aggastyán csokoládék? Bizony kissé szárazak, kemények, morzsalékosak, helyenként kifehéredtek, de mégis némi csokoládéaromát fel lehet bennük fedezni.
A csokoládé állítólag a legeltarthatóbb élelmiszerek közé tartozik összetételének köszönhetően. Vízből ugyanis legfeljebb 1 %-ot tartalmaz, ami nem ideális a romlást okozó baktériumnak és penészgombáknak. Az állagváltozás, -romlás persze bekövetkezik, de ezek szerint 100 év nem a világ, ha csokoládéban gondolkodunk.
És végre jöjjön a nagy ötlet, amivel a felhalmozódott csokikat tudományos célra fordíthatjuk megmentve ezzel az emberiséget (és benne önmagunkat) a fölösleges és haszontalan kalóriabeviteltől! Bónuszként lesz (akár tudományos kísérletként is felfogható) programunk a következő tíz évre.
,,Ha magad szeretnéd nyomon követni a csokoládé változásait, tárolj tíz egyforma csokoládétáblát egy szekrényben, és évente egyszer nyisd ki, majd kóstolj meg egyet közülük. Így tíz éven át adatokat gyűjthetsz a csokoládé érzékszervi változásairól, persze csak akkor, ha kibírod, hogy ne edd meg idő előtt a szekrényben várakozó finomságokat.”
Kész.
Probléma megoldva.
Meg vagyunk mentve.
maFINN 